Hosszan szerepeltek az athéni boltgyújtogatások a hírekben, szereti az olyat nézni az ember, rövid időre fellélegezhettünk a többfrontos itthoni válság sűrűjében, gondolván, hogy van, ahol az általános nagy népi szopó azért mégiscsak egy fokkal nagyobb, mint idehaza. Aki már töltött két hétnél többet Athén egyetemistanegyedében (Exarcheia), annak lehetett egy olyan tippje, hogy az arconpörgő anarchisták heti rendszerességgel tartott dobálózásaiból előbb vagy utóbb kikerekedik egy fiatalkorú, vagy egyenruhás holttest is, szomorú, de igaz. Így is lett.

A görögök legalább annyira meg vannak áldva politikai elitjükkel, mint mi. Ami súlyosbítja a dolgot, az egy vastag dinasztikus vonal; az utóbbi pár évtizedben komoly hendikeppel indult a miniszterelnöki címre pályázók közt bárki, akinek a vezetékneve nem Papandreou vagy Karamanlisz volt. Papandreou-k és Karamanliszok váltogatják egymást, baloldali populisták jobboldali megfelelőikkel. Ez pedig hatalmas pénzszórással jár, aminek egyszercsak vége kellett szakadjon; sajnos anno a Bokros-féle tandíjtüntetésből serdületelen korom mián kimaradtam, de a Karamanlisz-féle tandíjtüntetések egyikén sikerült részt vennem - útba esett a tengerpart felé. A fekete csuklyásoknak akkor is esett a keze ügyébe néhány féltégla és teli pillepalack, a rohamrendőrök kapták - és adták - az érzést aznap is rendesen.

A pénzszórás - a túljóléti állam - legszebb példája az Athéni Egyetem menzája. Napi kétszeri ingyenes étkezés volt akkoriban (2006) a norma minden egyetemista számára. Számomra is, pedig még csak görög sem vagyok, tettetni sem tudom, az elején még le kellett fotózzam a heti menüt tartalmazó A4-es lapot, hogy otthon hosszan elemezhessem a hülye betűiket, hogy mit adnak másnap. Az ország viszont - a xeno-k által elvert eurómilliárdok ellenére - jó ideje nem áll túl fényesen gazdaságilag (egyes pletykák az euróövezetbe való belépés alapját képező statisztikák kozmetikázásáról szólnak), az Olimpia is jól meggyötörte, ráadásul kihasználatlanul rozsdásodó infrastruktúrával és minden bokorban megálló, náthát okozó villamosokkal rakta tele. Egyszer aztán az aktuális Karamanlisznak ki kellett mondania a kimondhatatlant, hogy ti. nincs olyan, hogy ingyenebéd. Olyan elleneben, hogy 

youvarlakia avgolemono, 

miszerint citromos tojással sűrített húsgombócleves, na olyan van, és az említett Arakhovisz utcai műintézmény egyik csúcsteljesítménye volt (műzlistálszerű mélytányérba pakolt két öklömnyi gombóc és a hozzá járó vaskos lé) a citromos bárány (erre még visszatérünk) mellett. Lehet, hogy ma már nem ingyen adják, erről nem tudok.

Ahogy az eddigi posztokban is, itt is egy egészen egyszerű ételről van szó. Kell hozzá:

- fél kiló darált marhahús
- marhahúsleves, egy liter
- egy fej hagyma
- két gerezd fokhagyma
- három tojás
- két citrom frissen facsart leve
- ipari mennyiségű (na jó, egy jó csokornyi) zöldpetrezselyem
- igény szerint más "színesítő" fűszer, pl. oregánó, ha akarjuk, vagy kapor esetleg
- egy jó marék rizs
- extra szűz olívaolaj, ahogy sikerül
- só, őrölt bors

A húshoz hozzáadjuk a rizst, a hagymát apróra vágva, a fokhagymát szintúgy, sózzuk-borsozzuk, a petrezselyem fele apróra vágva szintén belekerül, esetleg az oregánó, egy jó evőkanálnyi olaj, majd belekeverünk egy tojást, és jól összedolgozzuk. Ebből lesznek a húsgombócaink, amiket a marhahúslevesben fogunk megfőzni.

Legutóbbi alkalommal leves összeállítását némi hagyma, fokhagyma és darabolt szárzeller dinsztelésével kezdtem, ezt öntöttem fel a húslevessel - sajnos csalnom kellett, nem volt rendes levesem otthon - de eredetileg erre nincs szükség, egyszerűen meg kell főzni a gombócokat. Méretük megválasztása a szakács diszkrecionális jogkörébe tartozik, mint írtam, öklömnyi méretben is működik a dolog. Lassú tűzön gyöngyözve a gombócok kb. annyi idő alatt főnek meg, amennyi idő a bennük található rizsnek egyébként is kellene. Ha kész vannak, kivesszük őket a fazékból, és jön a sűrítés. A citromos tojással (avgolemono) való sűrítés bevett szokás a keleti Mediterráneumban, sokféleképpen csinálják. Fel lehet külön verni a két tojás fehérjét, utána hozzáadva a sárgáját, majd a két citrom levét, lehet mindennemű faksznit nélkülözve egész tojással egyben dolgozni, illetve a fehérjét el is lehet hagyni, a sárgájára szorítkozva. Lényeg, hogy a tojást jól össze kell keverni a citromlével, szép simára, kézihabverővel. Ha kész, a levesből - ami alatt, figyelem, elzártuk a gázt - egy merőkanálnyit apránként és óvatosan (nehogy valami főtt rántottaszörnyet állítsunk elő) "megismertetünk" a citromos tojással, majd pedig szintén óvatosan belekeverjük az egészet a levesbe (ha külön fertük fel a fehérjét, akkor talán egy kicsit nehezebb az ügy, mert hajlamos elválni a cucc többi alkotóelemétől). A gázt nem gyújtjuk meg újra, a gombócokat visszapakoljuk, és bőven megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel, illetve feladjuk mellé, amennyi csak maradt belőle. Rögvest tálaljuk. A tányérokba aztán ajánlott némi olívaolajat löttyinteni, szép is lesz, jó is lesz tőle. Kifejezetten laktató, mégis friss étel a végeredmény. Téli estékre ugyanúgy alkalmas, mint nyáron, ebédre. Előtte egy raki, utána egy baklava. De ezekről is lesz még szó úgyis.

 (forrás: http://ellysaysopa.com/2007/09/19/youva-whata/)

Biztos vagyok benne, hogy nem veti meg sem Papandreou, sem Karamanlisz, sem a tüntető, sem a rohamrendőr. Viszont egy darabig talán még nem fogják egy asztalnál fogyasztani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.