Öszvér

2010.01.12. 10:49

Szerző: borzash

Nehezen születő poszt ez, ebben a pillanatban még azt sem tudom, hogy be fogom-e fejezni. Egyrészt csak egy nagyon ronda fénykép van a delikvensről, amit nem fogok kirakni, másrészt akit meghívtam rá szerény lakomba nem egész egy hét után kidobott. Nesztek, dráma.

Az öszvér aranyos állat, főleg az, amelyiknek az anyukája a szamár, és papája volt a ló, a másik fajta nem tetszik annyira. A mai kaja öszvérkaja, miszerint fúziós, ahogy az első általam írt poszt tárgya, a dekonstruált, rizottóval töltött ghemiszta is volt. Ez a mostani is olyanforma dolog, mint az.

Édesanyám eléggé világbajnok almalevest csinál, amivel nagyjából le is tudja a szűkebb-tágabb család a rendes szegfűszeg- és fahéjbevitelt. Továbbá persze Karácsonykor illat formájában fogyasztunk belőlük, meg a múltkor részegen majdnem elrágcsáltam egy füstölőt is, de aztán mégsem. Mindesetre azt ki lehet jelenteni, hogy nem a húsételek rendes kísérői ezek ketten, hagyományosan. Pedig! Node! Ám!

Van egy görög népi étel, sztifádónak hívják, piros, paradicsomos pörköltféleség, egészben párolt gyöngyhagymával, fahéjas, szegfűszeges ízesítéssel. Ezt akartam valahogy összepárosítani valami frappáns, hanyag, olaszos formával.

A sztifádóra sok megoldás van, egyes receptek rozmaringot írnak a fahéj-szegfűszeg kombó mellé, ez nyilván egy könnyű zöldes árnyalatot adna a dolognak, de most tél van és hó és halál, szóval én úgy gondoltam lehúzzuk a cuccot a földre, mint egyszeri költőt a dudva, a muhar, a gaz, és társaik, a csilingelő, fényes, hideg, kékeszöld világosság helyett a csendes, erős, békés és meleg setétbe.

Igen, ez azt jelenti, szokás szerint római kömény lesz benne, mert szeretjük. Meg mert a fahéjjal és a szegfűszeggel ők nagyon jó barátok (lásd a garam masala nevű fűszerkeveréket). Meg mert pont annyira igyekszem autentikus kaját csinálni, mint mindig. A sztifádó leghálásabb alapanyagai különben a marha, a vadnyúl, illetve a kakas, szóval erős, tartalmas húsok illenek hozzá. Esetünkben marhafelsál, saját kezűleg darálva. Ugyanis ez kell a fönti hanyag, stb. olaszos formához.

 

Cannelloni sztifádó-szerű darálthúsos raguval,

 

gondolkoztam rosszabbnál rosszabb nyelvi megoldásokon, hogy ezt a két kacifántos szót hogyan lehetne összeragasztani, de semmi értelmes megoldás. Talán hívhatnánk mondjuk Bélának.

Kell 80 deka darált marhahús, egy nagy-nagy fej hagyma, 3 gerezd fokhagyma, az évszakra való tekintettel valami jobb paradicsomkonzerv, vagy olasz papírdobozos püré, egy evőkanál méz, fahéj, szegfűszeg, római kömény, só, bors, egy doboz cannelloni, olívaolaj, egy pohár bor. Tej, liszt, 5 deka vaj, szerecsendió. Ez utóbbiból a rutinosabbja kitalálhatta, hogy besamel lesz a tetején.

A legviccesebb dolgot sajnos ki kellett hagyni a raguból, ami sztifádószerűvé tette volna, az egészben hagyott gyögnyhagymát. Egyrészt azért, mert a gyöngyhagyma az általam ismert univerzumban sajnos csak ecetes befőttként létezik (szóljon, aki tudja, hol árulnak), másrészt mert nehézkes lett volna belegyömöszölni őket a canelloni csöveibe.

A hagymát apróra vágva pirítjuk olívolajon, fokhagymát rá, majd a húst, átforgatjuk, kicsit megpirítjuk, ahogy tudjuk, majd hozzácsapunk egy kanál mézet, megöntözzük egy pohár száraz vörösborral (Feind-féle Cabernet Sauvignon - nem értek hozzá, szerintem jó), majd hozzáadjuk a paradicsomot, és lassacskán pároljuk egy szűk órát. Só, bors, persze, majd egy rúd fahéj és négy darab szegfűszeg, illetve mozsárban megtörve egy jókora csipet római kömény. Egy babérlevél is belemehet. Vigyázat, nem akarjuk, hogy fahéjíze legyen, pláne szegfűszeg - csak érezze a szerencsétlen vacsoravendég, hogy van valami, amit nehéz meghatározni, valami meleg, meghitt vonulat az egész anyag alján, ami egyszerre idegesít és simogat.

Készre főzzük a fentieket, kb. mintha bolognait főznénk, és hagyjuk kihűlni valamelyest. Ezután megtöltjük vele a canellonikat, ahogy sikerül, kávéskanál kellhet, és lerakjuk őket egy magasfalú tepsibe. Úgy intézzük, hogy maradjon egy kis ragu a végén, amivel meglocsoljuk a csövecskék tetejét, illetve ha száraznak talájuk az egészet - aggódva, hogy esetleg nem fő meg a tészta - akkor egy fél pohár vizet szétlocsolhatunk a tepsiben.

Ezt követően csinálunk egy besamelt. Ez sem lesz igazi, nem hát. Olívaolajjal kezdjük, amibe belehajítunk egy szétzúzott fokhagymagerezdet, amit, miután megpirult, kihalászunk és fájó szívvel elhajítunk. Ezután hozzácsapunk 5 deka vajat, felolvasztjuk, jön három evőkanál liszt, elkeverjük, félrehúzzuk, és elkezdjük felöntögetni tejjel, amíg a kellő sűrűséget el nem érjük (három deci biztosan kelleni fog - állagra kábé egy hígabb pudingra hasonlítson). Ja igen, közben visszatettük a tűzre. Só, szerecsendió kell még bele, mindkettő módjával.

Ezzel bevonjuk a tésztát, és közepes lángon addig sütjük, míg a besamel szépen megpirul; eddigre alighanem a tészta is ehető lesz. Forrón tálaljuk.

Hát, ez volt. L. eltűnt, mintha sose lett volna, de furcsa módon leginkább némi vidámságot, felszabadultságot hagyott maga után. Gyanítom, hogy igazából valami angyalféleség, vagy más ilyen transzcendens entitás, nem csak egy teljesen buggyant, vicces, gyönyörű, filigrán barna nő. Na mindegy, odavan. Odavan?

A bejegyzés trackback címe:

https://garum.blog.hu/api/trackback/id/tr81665914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

borzash · http://frozensteak.bandcamp.com 2010.01.17. 19:39:32

@T5H: annyira rossz, hogy nem rakom be. a gép szereti eltüntetni a leexponált képeket egyébként, hármat csináltam, és richtig csak a legéletlenebb maradt meg a kártyán.