Guargüeros

Nem nagyon szoktam sütit sütni. Ahhoz fegyelmezettség kell, aminek ha nem is vagyok teljesen híján, de nem vagyok benne egy fedett pályás bajnok, az tuti. Kimérni, betartani, miegyéb - nem is nagyon erőltetem, bár azért nagyon rosszul nem szoktak sikerülni, amikbe belefogok.

Ez a poszt a Peru-sorozat része. Az volt, hogy kimentünk apósom ottani komájának a nyaralójába előbb, ott aludtunk, majd másnap átmentünk nászuramék birtokára vendégeskedni. Na jó, nem is birtok, csak egy víkendház, de egy kicsit azért szerettem volna pikírtkedni a gazdagokon. Ezek a népek ugyanis azok, após cimborája, meg a vejük családja is. Mindkét hétvégi kecó a Limától délre fekvő tengerparton van, ahová minden hétvégén kiözönlik a főváros autóval bíró népe, egyik kicsit közelebb, a másik távolabb; láthatóan ezek a partszakaszok képezik Lima Balatonját.

Aranyos emberekből áll egyébként mindkét család. Apósom komája harmadik generációs kínai, a perui napsütésnek megfelelő bőrtónussal (tehát nem a pesti büfékben megtekinthető fakó fajta), nászuram viszont - ránézésre legalábbis - telivér spanyol, rendesen úgy fest, mint a filmekben az ültetvényesek. A megfelelő csipkegallérral, meg egy kevésbé jóindulatú tekintettel, meg ha mondjuk nem mosolyogna folyton, simán el lehetne adni konkvisztádornak is. Egyébiránt jó ember, eltart párszáz másikat a mindenféle gyáraival, emberszámba veszi a személyzetet, ilyesmi. Nevezzük Rodrigo-nak, merthogy véletlenül sem így hívják. Mellékszál: Peru népessége eléggé kevert, az echte spanyolnak kinézőek nincsenek valami sokan, ezért jegyeztem ezt meg (limai közmondás a témában: "ha nincs benned inka, lehet még benned mandinka", vagyis ha nem vagy indián, könnyen lehet, hogy néger vagy, kábé).

Rodrigóék háza egy cunamicsapda kellős közepén épült, ráadásul az első sorban. Cunamicsapda alatt azt értem, hogy a part emelkedése minimális, egy gyakorlatilag tökéletesen lapos medencében fekszik a ház. Vagyis ha jönne a szökőár, futni lehetne, de elmenekülni nem nagyon, hacsak nem a villanyoszlopokra. A ház egy milliméterre pontosan ugyanolyan, előre gyártott fehér házakból álló telep része; a telepet fegyverrel őrzik, nem lehet csak úgy bárkinek behajtani, továbbá elég rendesen le van szabályozva az építésügy is, pl. az első sorban, ahol Rodrigóéké is van, földszintes lehet csak a házad, a második sorban lehet már tetőterasz, a harmadikban lehet emelet, és így tovább.

Itt történt, hogy először betegre ettük magunkat három különböző fajta ceviche-vel, parmezános fésűkagylóval, szusival meg szasimivel, meg a cau-cau nevű, curryszerű pacalos krumplival, aztán pedig jött a desszert. Volt csokornyakkendős pincér, miegymás. A desszert falatnyi kis kekszfélékből állt, meg a

guargüeros

nevű izéből. Ma erről lesz szó. Guarguérosznak ejtik.

Nem egy bonyolult ügy, a nevére dobott első videótalálatban tíz év körüli kislányok csinálják. A receptet elmeséltettem magamnak a feleségem gyerekkori dajkájával, úgy van hogy

- hat tojássárgája

- egy bögre liszt (két és fél decis a bögre)

- egy csapott kávéskanál só

- három cent pisco (ezt nem próbáltam ki, de majdnem biztos, hogy más víztíszta töménnyel is működik)

- porcukor

- dulce de leche nevű karamellkrém tölteléknek. Vagy valami hasonló.

Meg egy csomó olaj is kell. Napraforgóból.

A dulce de leche macerás bír lenni, de éppen elő lehet állítani sűrített tejből, ha igény van rá, bár lehet, hogy célszerűbb megvenni, nem tudom, hogy kapható-e itthon valahol (bizonyára az, aranyárban). Ez lehetne egy másik poszt témája, főleg ha Argentínában jártunk volna, most inkább vegyük adottságnak (be kell tenni a sűrített tejet - ha cukor nélküli, megcukrozva - egy jénaiba töltve, vízfürdőben a sütőbe, és jó lesz).

Meg kell egy habzsák, magyarul kilukasztott sarkú nejlonzacskó.

A tojássárgáját a liszttel, a pisco-val és a sóval összegyúrjuk, amíg el nem kezd nem odaragadni a kezünkre, aztán lerakjuk pihenni vagy félórára, szobahőmérsékleten. Ezután kinyújtjuk, igen vékonyra, max. két milliméteresre, vagy még vékonyabbra (tésztanyújtó géppel csinálni csalás, de megérthető). Ezután fogunk valamit, ami pontosan négyzet alakú, és uszkve 5x5, 6x6 centis, és ezzel kis lapokat szaggatunk. Persze, lehet vágni is, de ha nem lesz pont négyzet alakú a lapocska, akkor csúszik minden, ferde lesz a cső, kifolyik a krém.

A lapocskák egyik csücskét tojásfehérjével hozzáragasztjuk a szemben lévő csücsökhöz, és kész az alap. Ezt kell kisütni forró, bő olajban, így fog kinézni:

A csövecskéknek nem kell megbarnulniuk nagyon, bár ez ízlés kérdése, az alábbi képen az alsó, középső darab barnasága már túlzás (arról nem is beszélve, hogy a gép árnyékot vet rá egy kicsit):

 Ha ez megsültek, szűrőkanállal kiszedjük őket papírtörlőre vagy szalvétára. Ha kihűlt, a dulce de lechét habzsákkal két oldalról a csövekbe töltjük, megszórjuk porcukorral, és  odaadjuk a barátainknak, hogy inkább nekik legyen bűntudatuk.

Ha nevet kellene adni neki magyarul, én töltött csörögének nevezném, ugyanis nagyjából az. A tészta íze a csöröge és a képviselőfánk közé lőhető be, a karamellkrém meg ugye karamellkrém.

Állítólag tele vannak vele cukrászdák Peruban, de én csak Rodrigóéknál találkoztam vele. Előtte fotóztam ezeket a csigaforgatókat, nagyon mutatósak, nem? Maradok tisztelettel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.