Van egy komám, aki kitelepült az agglomerációba, egy völgybe, ahol egyébként a Dunakanyar összes párája képes összpontosulni. Időnként más barátokkal együtt csapatosan megszálljuk a kertjüket, összeugráltatjuk magunkat a kutyával, valami nagy-nagy tüzet rakunk, az obligát másnapokon pedig soha meg nem valósuló sétákat tervezünk, söröket pattintgatva a következő vacsora műveleteinek megkezdéséig. Közben versenyt irigykedünk egymással, mert szép ott.

Az utóbbi néhány évben ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor én szoktam lenni a kijelölt szakács, ami egyrészt azért jó, mert valamiért szeretek sörrel a kezemben főzni, másrészt páran mindig felajánlják a segítségüket, és jó nézni, ahogy más krumplit hámoz. Továbbá mosogatnom sem kell. Tud azért fárasztó lenni az ügy, most hétvégén ráadásul szintet léptem, és egyszerre főztem kinn, szabad tűzön, meg uszkve 25 méterre oda, a házban, vagyis futkostam le-fel, mint a hülyegyerek, miáltal lemaradtam egy csomó jó pletykáról. A propos, vicces jószág az indukciós tűzhely.

Az egyik helyszín

Volt már szó Berardo-ról, akitől ellestem, hogy hogyan csinálják az olaszok a rizottót. Jártam náluk ősszel. A srác különben Vicenza városában csak azért nem tölt be dinasztikus alapon dózsei címet, mert ott egyrészt nincs és nem is igen volt olyan, másrészt mert az olaszoknál is választják mostanában az ilyesmit, mint nálunk (pont úgy), mindenesetre a házuk rajta van a turistatérképeken, mint megtekintésre ajánlott műemlékpalota a 15. századból, emléktábla, lóf., meg esti fény, node kit érdekel, ha van egy házuk a Dolomitokban is.

A pacallal ápolt kapcsolatom változó klímájú és intenzitású. Azt mondják, a pacal bizalmi kérdés, olyanhoz meg viszonylag ritkán jut hozzá az ember ebben a vérzivataros paleo-update világban, ami pacal is, meg olyan ember készítette, akiben megbízol. Amikor legutóbb ilyen esett egy otthoni haverom frissen született fiúgyermekének a tiszteletére tartott tejfakasztó bulin, azt egy rokonom főzte, ráadásul 40 éves néptáncos bőrcsizmában és egész estét betöltő bajusszal, tehát nem csoda, hogy sikerült eléggé belakmározni belőle. Ráadásul füstölt csülkös pacal volt. Úgy éreztem magam utána, mint egyszer bátyám, amikor egy erősebb vacsorát követően egész éjszaka személyes főiskolai nemezise - egy kisgazda államtitkár - kergette egyik kezében kétcsövű vadászpuskával, másikban Kemény János erdélyi fejedelem memoárjainak ujjnyi vastag tömör ébenfa lapok közé kötött példányával.

Csorba edény, marhagyomor, vasmozsár

Sváb vagyok háromnegyedrészt. Vagy még inkább, nem is tudom, mindenesetre eléggé nagy részarányban. A svábság a családban - azon kívül persze, hogy egyesek, így pl. én is, germános kockafejet növesztenek maguknak - nagyjából annyiban merül ki, hogy érdekes tényként számon tartjuk, de németül már a nagyszüleim sem tudnak, tudtak. A szűkebb családban már beszélik páran, német nyelvtanárok lévén, de a nagyanyáim - noha ők telivér svábok - nem, mókás is volt, amikor egy német cserediák barátommal kommunikálva egyikőjük a nyelvi hiányosságokat hangerővel próbálta kiváltani, mint az egyszeri Maiden-rajongó a hangmagasságot. A másik nagyanyám olykor vegyít egy-egy német szót a többi közé, pl. a meglepetéssel vegyes hitetlenkedés verbális megnyilvánulása nála gyakran az "akkot" szó. Ah, Gott, eredetileg. Van még egypár ilyen, meg van az az étel, amiről most szó lesz, ennek a neve szintén ilyenformán maradt meg.

Képünk illusztráció

A rizs, ellentétben a garummal, nem volt használatos az ókori Rómában, Apicius legalábbis nem említi. A garum viszont kikopott az itáliai alapanyagok közül a XV. századra, amikorra a rizs elterjedt, ezért a mai poszt maga a tömény, ízfokozott anakronizmus. A mai poszt ugyanis

Oxygarumban sült csirkecomb spenótos, róka- és trombitagombás rizottóval

Kellemes telet mindenkinek. Az ember hangulatától függően élvezetes, vagy idegesítő anakronizmus: beszéljünk a nyárról. Meg helyekről, ahol, nyáron jártunk. Meg arról, amit nyáron ettünk, lenn, délen. Athénban, de főleg Krétán.