Voltak perverzek, akik már alsóban is szerették a menzán. Magam részéről ránézni sem tudtam. Egy fullasztó pép, amiben alighanem vastag rántás is volt, belefojtva meg valami gyászos, örömtelen disznópörkölt száraz húsból, esetleg a bőrön fokhagymakiválásokat okozó fasírt, vagy kolbász, utáltam, kergetni lehetett volna vele. Az egész pépesség-dolgot nem értem egyébként, a boltban láttam, hogy a sárgaborsó tulajdonképpen pici félgömbökből áll, ehhez képest a menzán mindig ezt a vízzel felöntött sárga agyagos homokot adták. Húszéves voltam, amikor valami kolesztárs készételkonzervében először láttam olyan sárgaborsófőzeléket, amiben a növényi részek nyomait fel lehetett ismerni.

Nem az én képem

  Most huszonnyolc vagyok, és tegnap főztem magamnak sárgaborsót. Jó volt. Húsz évnyi távolságtartásnak lett vége.

Ritkán szoktam túlgondolni a kajákat, amiket készítek, ez viszont egy olyan "klasszikus", amely csak egy (vagy több) csavarral lesz blog-képes.

Tudtátok, hogy a teszkóban külön kell fizetni a halasnál? Nézzenek oda.

Oda kellett adni Sanyának a frissen másolt próbateremkulcsot, ez sodort teszkóközelbe. Egy kifejezetten rosszul sikerült makrélaleves alkalmával fejtettem meg nem olyan rég, hogy édesvízi halból kellene valami mediterrán jellegű hallevest csinálni. Egyébként utóbb hallottam valahol, hogy a makréla - minden érdemémek az elismerése mellett - értékelhető leves előállítása szempontjából nem ideális választás, tehát nem én vagyok a hülye. Illetve de, ha a bámulatosan árnyalatgazdag "hülye " szót "tájékozatlan", ill. utánaolvasni rest értelemben alkalmazzuk.

Hogy a mai nap se múljon el görögbuzulás nélkül: mediterrán halleves alatt természetesen valamilyen jó kis citromos pszaroszupa (pszári: hal, szupa: leves) reprodukciójára gondoltam, némi flancolással egybekötve. A tengeri halak általában elegánsabb, könnyebb ízű népek, nem szokás rájuk fogni, hogy mocsárízű, meg hasonlók, bár vannak persze kivételek, a sportos és drága ragadozóhalak pl. édesvízben felnőve is méltó versenytársai a tengeri halaknak. De azokból meg ki főzne levest?

Maradnak a lenézett mindenfélék, halaprólék, miegyéb. Csak ne legyen túl zsíros, tehát a hortobágyi tavakban lustálkodó az ipari ponty kizárva. Mivel a leves a lényeg, és nem a halszeletek két pofára történő zabálása, a keszeg a mi barátunk: sovány, sportos, és irgalmatlanul szálkás.

Van egy fajta görög halleves, kakaviá a neve. Ettem olyat Krétán, ha blogalapító Tomi (aki szintén ott volt) végre megembereli magát és nem holmi rókagombalevesekkel tör indexcímlapos babérokra, akkor az erről írott poszt is publikus lesz egyszer, addig maradjunk ennél. A kakaviá a lexikon szerint a halászok levese, vagyis abból készül, amit piacra vinni reménytelen, de a családnak még jó lesz. Tehát vegyes, tehát gazdag. Halászlé tehát, nem más.

Hozzávalók:

- 1 kg halléalapnak való mindenféle, sovány halak előnyben, a ponty kerülendő, keszeg, harcsagerinc, hasonlók ajánlottak

- két nagyobbacska darab keszeg, vagy ha akad valami szálkátlan hal, levesbetétnek

- 40 deka cukkini (cukkíni? melyik helyes? lőjenek le, ha tudom), minél kisebb, annál jobb

- 40 deka krumpli

- két szál répa, egy petrezselyemgyökér, egy darab zeller (ha akad, zöld is!)

- két közepes fej hagyma

- 3 gerezd fokhagyma

- két tojás

- két citrom

- kapor, petrezselyemzöld, szemesbors, babérlevél

Alaplét főzünk (a kakaviához nem főznek, de ez nem szabályos kakaviá, ha egyáltalán), ehhez a halaprólékot megsózva egy edénybe rakjuk, hozzáadjuk a feldarabolva a petrezselyemgyökeret, a zellert (ha van zöld, azt nem), a répa felét, az egyik hagymát apróra vágva, 10-15 szem borsot, kaprot, két gerezd fokhagymát egészben (akár héjastul) felöntjük vízzel, és leülünk gitározni. Ez utóbbi nem követelmény, de az időt rá kell szánni, főjön egy jó órát. Nem kell kis lángon, egyrészt úgyis zavaros lesz, másrészt ha zavaros lesz, az sem baj. A keszegek húsát levágjuk a gerincről, a fejet és a gerincet az alaplébe főzzük. A filéket sűrűn beirdaljuk a húsos oldalról indulva a bőrig bevágva, és besózzuk.

Ha az alaplé készen van, félrehúzzuk, és olívaolajon (ne sajnnáljuk) megfonnyasztjuk a másik hagymát apróra vágva, hozzáadjuk a karikára vágott maradék répát és az szintén felaprított fokhagymát. Ezt persze egy másik fazékban csináljuk, mert az előző tele van alaplével, amit átszűrünk ebbe az új fazékba, semmi passzírozás, persze. Pár perccel forrás után hozzáadjuk a nagy kockákra vágott krumplit, majd újabb pár perccel később a szintén nagy kockákra vágott cukkinit.

Ha sikerül tényleg nagyon bébi méretű cukkinit szerezni, akkor azokat elég hosszában négybe vágni, csónak alakban, ilyen esetben tegyünk így a krumplival is.  Így kifejezetten tetszetősen fest. A krumpli lehetőleg feszes, nem szétfővős fajta legyen.

Ízlés szerint adunk hozzá sót, kaprot, petrezselyemzöldet, és ha már majdnem készen van a krumpli meg a cukkini, hozzáadjuk a beirdalt keszegdarabokat, 5 perc, és félrehúzzuk. Már csak a sűrítés van hátra, ami a magiritsához és a youvarlakia avgolemono-hoz hasonlóan citromos tojással (avgolemono) történik. A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéből lágy habot verünk, majd hozzáadjuk a sárgáját és a citromlét. Vékony sugárban hozzáöntünk egy-két merőkanállal a levesből, közben tovább verjük, majd az egészet lassan a leveshez adjuk (habverő). Visszatehetjük a lángra, míg besűrűsödik, de vigyázzunk, ne főzzünk rántottát; nem is kötelező visszatenni. Ha fehérje habja nagyon elválna a leves tetején, szedjük le. Akkor sikerül legjobban, ha a sűrítés idejére kivesszük a levesből a zöldséget és a halat, ha sietünk, vagy nem akarunk mosatlanítani, nem muszáj.

Ehhez hasonlít, bár nem eléggé. Azokat a csúnya kukacokat nem tudom, hogy mik ott mellette.

Tálaljuk. Adjunk mellé citromot és olívaolajat. Nem különösebben szép, meg sötét is volt, így kép nincs. Ne várjunk ettől a levestől olyan intenzív halízt, mint amivel egy tisztességes hazai halászlé tüntet, mivel a zöldség, a cukkíni meg a citrom is elég erősen befolyásolja a végeredményt. Viszont jó, de nagyon. Tehát az édesvízi halhulladék újfent bevált, várjuk szeretettel legközelebb is.

Említettem már, hogy apám fényképész. Nos, még mindig az, de most nem ez a lényeg. Egy hozzá hasonló (vagyis bajuszos) fényképész egyik leggyakoribb megbízatása az esküvőn való fotózás. Arra mindenki emlékezni akar, valamiért, amikor férjhez vagy feleséghez megy. Kevésbé jó a meló, ha az esküvőt követő lagziban is fotóznia kell a jómunkásembernek, viszont gyerekkorunkban a bátyámmal éppen ezeket az alkalmakat szerettük igazán, mert olyankor reggelire lakodalmas kaját kaptunk, mindenféle aprósüteményt, pusztítóan gejl vajas krémes tortákat (ha a citromosra gondolok, máig kiráz a hideg, persze dehogy, most is úgy vetném rá magam, mint plébános a ministránsfiúra akkor), meg valami húst, leginkább

lakodalmas sült tyúkot.

Így fest. A könyökével megpróbálta kiütni a tepsi oldalát, de nem tudta:

Persze ehhez nem kellett feltétlen apánk munkájára hagyatkozzunk, mert a családban is akadt egy-két lagzi, tyúkból pedig ott sem volt hiány. A tyúk ugye egy kiszolgált csirke a magánéleti szakasztól hosszú CV-vel, miáltal a húsa sütésre nem igazán alkalmas olyan módon, ahogy a csirkét szokás sütni, max a coq au vin-hez hasonló módon (savas-nedves közeg, és idő, idő) lehetne vele elbánni. Sebaj, ugyanis a lakodalmas sült tyúk (a továbbiakban: lagzistyúk) valójában egy melléktermék, ami talán fel sem került volna a menüre a birkapörkölt mellé, ha nem kell valamiből tyúkhúslevest főzni, de kellett. Vagyis ez valójában főtt-sült tyúk. Az irodatárasam jász leány, náluk állítólag máshogy nem is sütnek-rántanak baromfit, csak ha előtte már levest főztek belőle, hüledeztem egy sort, amikor ezt hallottam, ki hallott már olyat, hogy kényszer híján is főzéssel kizsigerelt húsból süt magának az ember bármit is, de aztán napirendre tértem fölötte. 

Kicsit nehezen indul újra az én részvételem a blogban, bár már dezájnt csináltam... Legyen hát a hosszú ideje első (villám)poszt egy abszolút szezonétel: rókagomba-leves.

A rókagomba a legelérhetőbb un. ízletes gomba, tehát ami már nem csiperke és nem laskagomba, de még nem is kucsmagomba, vagy vargánya. Éppen ezért igen gyakori a használata - sajnos Magyarországra ez kevéssé igaz. Míg mondjuk Ausztriában egy 250 grammos csomag a Billában 2 euró (legyen 600 forint, kábé), addig Magyarországon ugyanez 1000 forint (piacon). Erdélyben, az út mellett vásárolva 20 lejből (1300 forint) egy egész kilót tudunk beszerezni, ami igen nagy különbség.

Kis guglizással rá lehet keresni, hogy hogyan lehet felismerni, hol lehet szedni, mivel lehet összetéveszteni (világító tölcsérgomba, enyhén mérgező), mi szedtünk egy nagyobb adagot a Székelyföld szélén, Komandón, és megfőztük jól. A recept: