Tiltsák be a növényi olajból kotyvasztott sajtpótlókat. Mindet, most. We want the world and we want it now.

Na jó, ne tiltsák be, de szívesen gyártok rá egy jogszabálytervezetet, hogy hol és milyen feltételek mellett lehessen használni.

A növényi olajból készült sajtpótló egyszerűen műanyag moslék. Lisztes, szájpadlásra tapadó, rosszízű zombikaja, a zöld szója, a nasperzselé, a szóma és szárított zebraszar egy személyben. A modern élelmiszeripar szégyene.

Az, de maradjon is az. Ne váljon - még jobban - a vendéglátóipar szégyenévé is. Fogyasztóvédelmileg legyen lehetetlen sajt helyett úgy feltenni valamire, hogy erre a tényre nagy hangon és nyomatékosan ne hívnák fel az ember figyelmét. Ha van olyan idióta, aki a Metróban saját fogyasztásra vesz egy nagy tömb műsajtot, hát istenem, lelke rajta (bár a fenét, az én TB-járulékomból az ő rákjait ne kezeljék!), az önsorsrontás hagyományi szépek és nagyok ebben az országban, de ne rakjanak az én melegszendvicsemre semmi ilyen förtelmet. Kérdezzék meg, kérem-e.

A lángos, ha rendesen van elkészítve, nem olajban szétáztatva, kihűtve, megmikrózva, újra kihűtve és újra megmikrózva, bizony egy gasztronómiai csoda. Viszont nem állhatsz ott a tehén mellett, amikor a lángosodra szánt sajt alapanyagául szolgáló tejet nyeri ki belőle Marinéne. Sajnos, teszem hozzá, a frissen fejt tej illata egy enyhébb istállószaggal keverve jó tud lenni.

A trapista a sznobok szerint a sajtok legalja, éretlen, íztelen jószág. De sajt. Nem úgy, mint a fagyasztva szárított, génsebzett, héliumballonnal a sztratoszféráig küldött, shotgunnal visszakergetett, polietilén-pürévé emulgeált, börtönben fogant, fúziós reaktorban világra jött, nagy fordulaton esztergált, forgácsolt, porított, tömbösített és újra iparilag lereszelt növényi olaj.

 Ez vajon mi?

Nehezen születő poszt ez, ebben a pillanatban még azt sem tudom, hogy be fogom-e fejezni. Egyrészt csak egy nagyon ronda fénykép van a delikvensről, amit nem fogok kirakni, másrészt akit meghívtam rá szerény lakomba nem egész egy hét után kidobott. Nesztek, dráma.

Az öszvér aranyos állat, főleg az, amelyiknek az anyukája a szamár, és papája volt a ló, a másik fajta nem tetszik annyira. A mai kaja öszvérkaja, miszerint fúziós, ahogy az első általam írt poszt tárgya, a dekonstruált, rizottóval töltött ghemiszta is volt. Ez a mostani is olyanforma dolog, mint az.

Édesanyám eléggé világbajnok almalevest csinál, amivel nagyjából le is tudja a szűkebb-tágabb család a rendes szegfűszeg- és fahéjbevitelt. Továbbá persze Karácsonykor illat formájában fogyasztunk belőlük, meg a múltkor részegen majdnem elrágcsáltam egy füstölőt is, de aztán mégsem. Mindesetre azt ki lehet jelenteni, hogy nem a húsételek rendes kísérői ezek ketten, hagyományosan. Pedig! Node! Ám!

Van egy görög népi étel, sztifádónak hívják, piros, paradicsomos pörköltféleség, egészben párolt gyöngyhagymával, fahéjas, szegfűszeges ízesítéssel. Ezt akartam valahogy összepárosítani valami frappáns, hanyag, olaszos formával.

A sztifádóra sok megoldás van, egyes receptek rozmaringot írnak a fahéj-szegfűszeg kombó mellé, ez nyilván egy könnyű zöldes árnyalatot adna a dolognak, de most tél van és hó és halál, szóval én úgy gondoltam lehúzzuk a cuccot a földre, mint egyszeri költőt a dudva, a muhar, a gaz, és társaik, a csilingelő, fényes, hideg, kékeszöld világosság helyett a csendes, erős, békés és meleg setétbe.

Igen, ez azt jelenti, szokás szerint római kömény lesz benne, mert szeretjük. Meg mert a fahéjjal és a szegfűszeggel ők nagyon jó barátok (lásd a garam masala nevű fűszerkeveréket). Meg mert pont annyira igyekszem autentikus kaját csinálni, mint mindig. A sztifádó leghálásabb alapanyagai különben a marha, a vadnyúl, illetve a kakas, szóval erős, tartalmas húsok illenek hozzá. Esetünkben marhafelsál, saját kezűleg darálva. Ugyanis ez kell a fönti hanyag, stb. olaszos formához.

Cannelloni sztifádó-szerű darálthúsos raguval,

gondolkoztam rosszabbnál rosszabb nyelvi megoldásokon, hogy ezt a két kacifántos szót hogyan lehetne összeragasztani, de semmi értelmes megoldás. Talán hívhatnánk mondjuk Bélának.

Kell 80 deka darált marhahús, egy nagy-nagy fej hagyma, 3 gerezd fokhagyma, az évszakra való tekintettel valami jobb paradicsomkonzerv, vagy olasz papírdobozos püré, egy evőkanál méz, fahéj, szegfűszeg, római kömény, só, bors, egy doboz cannelloni, olívaolaj, egy pohár bor. Tej, liszt, 5 deka vaj, szerecsendió. Ez utóbbiból a rutinosabbja kitalálhatta, hogy besamel lesz a tetején.

A legviccesebb dolgot sajnos ki kellett hagyni a raguból, ami sztifádószerűvé tette volna, az egészben hagyott gyögnyhagymát. Egyrészt azért, mert a gyöngyhagyma az általam ismert univerzumban sajnos csak ecetes befőttként létezik (szóljon, aki tudja, hol árulnak), másrészt mert nehézkes lett volna belegyömöszölni őket a canelloni csöveibe.

A hagymát apróra vágva pirítjuk olívolajon, fokhagymát rá, majd a húst, átforgatjuk, kicsit megpirítjuk, ahogy tudjuk, majd hozzácsapunk egy kanál mézet, megöntözzük egy pohár száraz vörösborral (Feind-féle Cabernet Sauvignon - nem értek hozzá, szerintem jó), majd hozzáadjuk a paradicsomot, és lassacskán pároljuk egy szűk órát. Só, bors, persze, majd egy rúd fahéj és négy darab szegfűszeg, illetve mozsárban megtörve egy jókora csipet római kömény. Egy babérlevél is belemehet. Vigyázat, nem akarjuk, hogy fahéjíze legyen, pláne szegfűszeg - csak érezze a szerencsétlen vacsoravendég, hogy van valami, amit nehéz meghatározni, valami meleg, meghitt vonulat az egész anyag alján, ami egyszerre idegesít és simogat.

Készre főzzük a fentieket, kb. mintha bolognait főznénk, és hagyjuk kihűlni valamelyest. Ezután megtöltjük vele a canellonikat, ahogy sikerül, kávéskanál kellhet, és lerakjuk őket egy magasfalú tepsibe. Úgy intézzük, hogy maradjon egy kis ragu a végén, amivel meglocsoljuk a csövecskék tetejét, illetve ha száraznak talájuk az egészet - aggódva, hogy esetleg nem fő meg a tészta - akkor egy fél pohár vizet szétlocsolhatunk a tepsiben.

Ezt követően csinálunk egy besamelt. Ez sem lesz igazi, nem hát. Olívaolajjal kezdjük, amibe belehajítunk egy szétzúzott fokhagymagerezdet, amit, miután megpirult, kihalászunk és fájó szívvel elhajítunk. Ezután hozzácsapunk 5 deka vajat, felolvasztjuk, jön három evőkanál liszt, elkeverjük, félrehúzzuk, és elkezdjük felöntögetni tejjel, amíg a kellő sűrűséget el nem érjük (három deci biztosan kelleni fog - állagra kábé egy hígabb pudingra hasonlítson). Ja igen, közben visszatettük a tűzre. Só, szerecsendió kell még bele, mindkettő módjával.

Ezzel bevonjuk a tésztát, és közepes lángon addig sütjük, míg a besamel szépen megpirul; eddigre alighanem a tészta is ehető lesz. Forrón tálaljuk.

Hát, ez volt. L. eltűnt, mintha sose lett volna, de furcsa módon leginkább némi vidámságot, felszabadultságot hagyott maga után. Gyanítom, hogy igazából valami angyalféleség, vagy más ilyen transzcendens entitás, nem csak egy teljesen buggyant, vicces, gyönyörű, filigrán barna nő. Na mindegy, odavan. Odavan?

Tomi még mindig a lemezt csinálja, a rosszabb hír ellenben az, hogy magam is ilyesmire készülök, mert nekem is van zenekarom, meg kölcsönmikrofonom is hozzá. De azért csapjunk még oda párszor az eddig tapasztalt húsmegvonásnak.

Az oldalast szeretjük, mert jó zsíros, kiszáradásra gyakorlatilag képtelen, de még bőven ehető. Sőt.

A borjút szeretjük, mert mikor még egyben van, aranyos, mikor szétszedik, akkor meg egy kicsit menőnek számít, mert a drága részei drágák. Az oldalasa az istenadtának nem drága, de attól még borjú, nem?

Prágát bizonyára szeretjük, azért nem mondhatom biztosra, mert régen, és összesen egyszer voltam ott turistáskodni, de gondolom túl sokat nem változhatott azóta. Kiváló városnézős város, meg vicces trágyadombradefenesztrálós históriája van neki, nézzetek utána máshol. Most és itt a sörről meg a knédliről lesz szó. Az Arany Prágában való kószálás know-how-ja szerintem: menni kifulladásig - mint Belmondo - aztán, ha ez elkövetkezett, uszkve két óra Hradzsin vagy Gólem vagy ilyesmi után, akkor szintúgy kétórányi kocsmai lazítás jön, egy tányér szottyos hús knédlivel, mert három-négy kori pilseni. Meg sem érzed.

Szégyen, de mivel nem volt a kedvencemből - barna Staro - a szomszéd boltban, a Krusovicét meg drágállottam főzéshez, ezért egy magyar barnasört választottam a barnasörös borjúoldalashoz. Választhattam volna jobban, van ennél jóval édesebb barnasör a piacon, így nem kellett volna a végén csalnom. Nem látta senki.

Van első körben kilóhúsz borjúoldalas (erős kétemberes adag, sok benne a csont - lehet hogy mégis drága?), amit embernyi méretű darabokra tördelünk - remélem az én bordáim jobban bírják ennél - , illetve a durvább külső faggyúrétegeket kicsit megtrimmeljük rajtuk. Eztán egy serpenyőben hevítünk némi olívaolajat, vagy más jó hőálló zsiradékot, és jól megpirítjuk az odalasainkat. Adunk neki borsot, köményt, kakukkfüvet. Ezután bemehet a sütőbe, alá fél liter a barnából, alacsony hőfokra, maradjon ott sokáig. A serpenyőben maradt cuccot - csakazértsem írom le a "bevállalni" utáni második legutálatosabb magyarnak mondott szót, a "pörzsanyag"-ot - megfejelnjük némi hagymával, két gerezd fokhagymával, kis pirítás után egy löttyintésnyi sörrel felvakarjuk az egészet, és a hús mellé eresztjük. Alufóliát rá, felé sem kell nézni vagy kétésfél óráig.

Pirulgat

Ezután levesszük a fóliát, a hús alatti sörös lét kiöntjük egy tálba, félretesszük, a húst visszatápláljuk a sütőbe, a hőfok maradhat alacsonyan, kiszáradni nem fog. Időközben véghezvittünk némi kelttésztás ügyeskedést, de most az idősíkokat amolyan tarantinósan megkeverem. A szósznak való sörszármazékot lefaggyúzzuk (lesz rajta bőven), majd ha édesebb barnából csináltuk, akkor rögtön egy kisebb fazékba szűrhetjük, ha keserűnek találjuk, karamellizáljunk alá elébb némi cukrot, vajon. Forraljuk, fűszerezzük, ha nem ízlik tökéletesen - bár erről a boci bordái gondoskodtak eddigre, vélhetően - majd egy kis pohár vízben feloldott étkezési keményítővel sűrítsük be egy csöppet.

Mi mást csinálnánk hozzá, mint párolt káposztát, meg knédlit. A káposztát hadd ne részletezzem, gyalult vöröskáposzta, indítás egy kis fej hagymával, meg egy evőkanál cukor megbarnításával, közben vörösbor, citromlé, babér, bors, őrölt kömény, só, két alma lereszelve, odafigyelés, oda nem égetés (nekem sikerült). A knédli sokkal viccesebb jószág. Őhozzá veszünk - továbbra is kétembernyi adagról van szó - harminc deka lisztet, egy fél tasak instant élesztőt (ezügyben hajlandó vagyok engedni a modernitásnak), egy tojássárgáját, egy kanál olajat (napraforgó, olíva - nem törekszünk az autenticitásra, mint ahogy eddig sem tettük) vagy hasonló mennyiségű vajat (keverhetjük is őket), illetve annyi tejet, hogy egy nem túl lágy kalácstészta-szerűség álljon elő. Só persze kell bele, kóstoljuk bátran, szörnyű, de muszáj. Ha az alapanyagokat jól eldolgoztuk, helyre kis hosszúkás vekniket formázunk belőle, ahány kijön, és olajjal lekeneve kelni hagyjuk meleg helyen.

Ezután jön a buhera, mert nyilván nincs knédligőzölőnk otthon, én azt sem tudom pontosan, hogyan néz az ki. Megoldás lehet egy felcsapódásgátló (amire kitalálták, arra úgysem alkalmas), amit a forrásban lévő víz fölé teszünk, arra a tészta, rá meg egy másik lábas, de megoldható a dolog egy, a vizet tartalmazó edényre jó szorosan rákötött konyharuhával is. Ha a víz már rendesen forr, és sok gőzt ad, feltesszük a kifeszített konyharuhára/felcsapódásgátlóra a knédlijeinket, leborítjuk egy lábassal, és 20-25 perc alatt kész is van. Jénait is boríthatunk rá, akkor látjuk is, mi újság. Vigyázzunk, ne szökjön nagyon a gőz az oldalakon, annak a knédli körül a helye!

Úgy illik időzíteni, hogy a mártás is éppen elkészüljön, a knédli meg főleg. Ha kész, kicsit leolajozzuk, úgy szép. Gőzben készült, tálaljuk gőzölögve.

Kész

Csokimousse volt utána, de nem voltam vele tökéletesen megelégedve, úgyhogy le sem írom. Megyek inkább, iszom egy sört. Magyart. Van betárazva, félig megírva egy sertésoldalasos poszt is, majd mutatom. Továbbá ha untakozik, vásároljon mosómedvét. Mi mást.

Athénban a legjobb utca az Athinas. Nagyjából olyan, mintha a Váci utca - amellett hogy autók is járnak rajta - a Blahán kezdődne, és a Vörösmarty tér helyett egy, a Verseny utcai piacból meg a Nagycsarnokból gyúrt elegybe torkollana. A Blaha az Omónia tér, a neve egyetértést jelent (beszélő név), nappal a tömegközlekedés, meg csak úgy simán maga a tömeg uralja, éjszaka a kurvák meg a pornóárusok.
Görögország az már majdnem Ázsia. Az athéni nagypiac olyan, amilyennek egy ilyen piacot elképzel a mesés Keletet illető információit a híradóból, amerikai filmekből meg az alibabából megszerzett nyugati ember; zajos, szagos, tele minden földi jóval, üvöltözéssel, baltával faragott arcú figurákkal, ami csak kell. Aki ide belép, egy más világba lép be.
A kedvencem természetesen a halpiac, egy nagy csarnok az Omónia felől nézve baloldalt (jobbra a zöldségpiac van, meg a tejtermékesek, meg minden egyéb; egyenesen továbbmenve a használtszaxofonosok következnek, meg a bolt ahol a túrabakancsomat vettem), egybenyitva a szomszéd utcából is megközelíthető húspiaccal. A jég fogy a halak alól, a hangerő nő, az árak csökkennek, nagyjából óránkénti ütemezésben. Ha délben téved be az ember, és mondjuk nyár van, akkor a kofák addigra csúnyán eszkalálódott üvöltözésétől botladozva, bokáig hallében gázolva juthat el a terem túlvégén nyíló húspiacig, ahonnan különben valamilyen okból a pacalt meg disznólábat meg hasonlókat árusító stand afféle pária módjára a halak közé szorult ki.
Node ez momentán mellékszál. A halpiac bejáratánál található néhány édességárus. Édességárus a fenét. Halvaárus. A többi túró.
Halva sokféle van, Lengyelországtól Indiáig csinálnak a népek e közös név alatt ránézésre elég csúnya, tömbökben kapható édességet. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag bármiből elő lehet állítani a szárított teveszartól a friss juhsajtig. A legismertebbek talán a napraforgómagból, illetve a szezámmag-pasztából (tahini) előállított verziók, őket idehaza is lehet jó pár helyt kapni, de viccen kívül, a görögök juhsajtból is csinálnak, igaz, azt személyesen nem ismerem. A napraforgóból készült verzióval futhatunk össze Erdélyben, illetve Kárpátalján, például. Készülhet továbbá gabonából is, búzadarából, lisztből, keményítőből. Most ez utóbbi van soron.

Χαλβάς Φαρσάλων (halvász farszálon),

vagyis farszalai halva. A halpiac bejárata melletti halvaárus talán legkevésbé bizalomgerjesztő, ellenben legízletesebb, és persze igen alattomos portékája. Barna, fahéjas, karamellás, mandulás, az állaga egy jó érett birsalmasajté. És édes.
Farszala egy város Thesszáliában. Görögországban alapvetően olajfán, szőlőn, citromon, filozófiai iskolákon, meg más haszontalan tövises vackokon kívül nem nagyon terem meg semmi; ez alól Thesszália a kivétel, itt még a búza is elvan valahogy. Ezért aztán Farszala a gabonaalapú halvájáról híres. Sajnos nem eléggé híres ahhoz, hogy találjak a halvájukhoz a görögön kívül más nyelven receptet, mindegy, google frodóító először is mondjon le, kis sárga szótár elő, emlékeket felrissít, azt' hegyibe. Megéri, motyogom magam elé. Nem ettem ilyet 3 éve, és akkor sem eleget.
Farszala egyébiránt arról is híres, hogy egy, a múlt ködébe vesző nemváltoztató operációt megelőzően, amikor is még Pharszalosznak hívták, Gaius Iulius Caesar néppárti taskforce-a itt alázta meg a felsőbb osztályok Gnaeus Pompeius Magnus vezette seregét a római polgárháborúk egyik legfontosabb csatájában, Kr. e. 48-ban. A többi történelem. Meg már ez is.
Visszatérve a farszalai halvára, a következők kellenek hozzá:

- 25 deka étkezési keményítő (ezt könnyű kimérni, mert árulnak ekkora kiszerelést)

- 3-4 vaníliáscukor, illetve ki hogy bánik a vaníliával: aroma, kivonat, valódi vanília, ki-ki döntse el

- 3 bögre (továbbra is két és fél deci) cukor

- 5 bögre víz

- 5 deka vaj

- porcukor, őrölt fahéj

- 5 deka szeletelt (vagy félbevágott) mandula

Két bögre cukrot és a keményítőt jól elkeverjük a vízzel. A mandulát egy kanál vajon enyhén megpirítjuk, félretesszük; a serpenyőben maradt vajhoz hozzátesszük a többi vajat, majd a maradék egy bögre cukrot (lehet másfelet is, és akkor a keményítős keverékbe is annyi kerül) szép barnára karamellizáljuk (segíthet némi víz, hogy szép sima legyen, és ne kristályok formájában égjen össze a cukor). Minél barnábbra hagyjuk, annál ízesebb és sötétebb lesz a halva. Ha ez megtörtént, lehúzzuk a tűzről, és hozzákeverjük a keményítős-vizes keveréket, nagyjából elkeverjük, közepes lángra visszatesszük. Ahogy melegszik, a karamellt szépen felveszi a fehér keményítős víz, és egy nem szép, mázgás, opálos massza keletkezik, ami hamar elválik az edénytől (hasznos teflont választani, ha van akkora, amibe ez belefér). Ilyenkor túl sokat nem tud már sötétedni, ezért fontos, hogy elég cukorral kezdjük a karamellcsinálást. A képen látható mintadarab példának okáért elég fakó lett.

Ezen a ponton kerítünk egy sütőbe rakható edényt, az aljára szórjuk a mandula felét, meg némi fahéjas porcukrot; ebbe belecsúsztatjuk a masszát, elegyengetjük a tetejét, megszórjuk a maradék mandulával, fahéjas cukorral, és nagyon forró sütőben igyekszünk valamelyest ráolvasztani. Ezt persze a jól felszereltek csinálják zseblángszóróval inkább. Úgy is lehet csinálni, hogy már a serpenyőben megküldjük a mandulával és a cukorral, és így pirítjuk rá, illetve ragasztjuk bele a cukros-fahéjas mandulát a masszába (ezt a részét nem tudtam rendesen megfejteni a görög szövegből), talán így autentikus, viszont így nehéz jó formát adni neki.

Ha kész, fordítsuk, vagy emeljük ki egy tányérra, és hidegen tálaljuk, kockákra vágva, fahéjas porcukorral megszórva.

Az alábbi videón megtekintető, hogyan csinálják azok, akiknek ez a szakmája. Combos rézüstben, munkavédelmi szempontból eléggé vitatható módon. Figyeljük meg, milyen az, mikor valaki pontosan tudja, hogy valamiből mennyit kell csinálnia, és annak a végén mibe kell beleférnie. Beágyazni valamiért nem hagyta a magát a videó, annyi baj legyen, nagyon vicces, katt:

https://www.youtube.com/watch?v=Mm_W1RbaBx4

Látszik, hogy az övéké sötétebb. Több cukrot kellett volna a karamellizálásra szánnom.

Valamiért megint a szénhidrátok bűvkörébe zuhantunk, Pompeiust a pharszaloszi csata után oly' hirtelen döfték le Egyiptomba érkeztekor, hogy még bokáig a tengerben állt, én meg nem láttam az Athinas utcát három éve. Mindegy, halvám már van.

Lehet, hogy a levegőben lebegő, disznónáthából, globális pénzügyi válságból, meg a danubius/sláger torkára feszülő bökőből álló kombó miatt, vagy más oka is lehet, de rám jött valami befőzhetnék az utóbbi hetekben. Merthogy ki tudja, lesz-e még két hét múlva is nyugati civilizáció, kínai a szomszéd sarkon, aranyos szemüveges lángososlány a fényutcain, levesbe lestyán, letölteni szélessáv, miegyéb.

Persze nem kell arra gondolni, hogy komoly, szárazdunsztos, egész délután paradicsomot passzírozós, paprikát sütögetős, szaliciles egyén volnék, szeretem a dolgok könnyebbik végét megmarkolni. Konkrétan háromféle, többé-kevésbé tartós élelmiszert pakoltam össze mostanság. Időrendben a

vödrös csalamádé

volt az első, amit.

Unokatestvérem Dabason telepedett le, és gátlástalanul farmerkedik a hátsókertben, tavaly nagyon csúnya, ellenben nagyon ízletes savanyúságot kotyvasztott szíve választottjával egy kisebbfajta műanyaghordóban. Meg két macskájuk is van.

Ez adta az ötletet, ugyanis az ő rettentő furcsa, barnás színűre oxidálódott vegyes savanyúságukból magában súlyos félkilókat bírtam megenni. Ráadásul havonta vásár van náluk, ahol párszor magam is jártam már, rácsodálkozni a malacokra, kutyákra, ill. leginkább a kupecek hangulatos ordítozása, tenyércsapkodása közepette le-fel futtatott lovacskákra. Itt vettem hirtelen felindulásból egy ötliteres, zárható vödröt. Meg lámpát a bringámra.

Bloggazda Tomi szerint ez egy neológ muratura (Tomi Erdélyből betelepült család sarja, árdéj, gogosár, borkány, ami csak kell, ott van a szókincsében), mert nem igazi természetes tejsavas erjedéssel készül. Ellenben úgy, hogy leszeletelünk egy vagon zöldséget, nagyjából bármilyet, ami mindenképp kell bele szerintem, az a zöldparadicsom, a káposzta meg a hagyma. Tettem még belé répát, meg paprikát is, karfiolt is terveztem, de aztán mégsem. Az ötliteres edényhez kell olyan 4 kiló mindenféle, tetszőleges arányban. Ehhez veszünk két deci 10%-os ződüveges ecetet, őbenne feloldunk sót ízlés szerint (lehet utólag korrigálni, legyen mondjuk 12 deka), húsz deka porcukrot (azt kevesebbet kell keverni), egy szűk kávéskanál borként, adunk hozzá tizenennyihány szem egész borsot, egy negyed tasak koriandermagot, ugyanennyi mustármagot (ezeket igazából el lehet hagyni, és akkor nem kell rájuk harapni legalább). Ezt ráöntjük az összekevert vágott zöldségre, három napig forgatgatjuk, és nagyjából kész is van. Levet ereszt hamar, ami ellepi. Antioxidáns gyanánt meglocsoltam citromlével is. Később is lehet pótolni a zöldségmennyiséget, esetleg plusz lével is. És eláll. Én egész télen elleszek ezzel a vödörrel, lévén momentán egyedülálló.

Marinált rántott hal

Ezt a paprikatévén láttam először az egyik tenyérbemászó mosolyú szakácsuktól, és erőteljesen szentségeltem meg hitetlenkedtem.

Panír, ecetes lében?

Dinnyére sört?

Ámollra dúrtercet?

Aztán egyre több helyről olvastam, hogy ez a cucc de, és igenis ehető, sőt jó. Nagyon jóképű balinokat láttam a piacon nemrég, egy másfél kilós jószágot haza is hoztam magammal. A balin tulajdonképpen egy vérmes természetű, sportos életmódot folytató keszeg, tehát nyilván szálkás. Ez az ecetes marinálás pedig elvileg pont attól jó, hogy a sav ártalmatlanítja a szálkákat, vagyis a fajta elvileg jó kellene legyen ehhez.

Időközben, a halat jobban megnézve kiderült, hogy nem balin az ártatlan, hanem úgynevezett paduc, nem egy vérszomjas ragadozó, hanem mindenevő, ráadásul vicces a szája, olyan, mintha németek tervezték volna mondjuk aprópénz felszedegetésére. A Westend szökőkútjában egy igazi sztár lenne.

Forrás: Haldorádó horgászportál

Egy vékony pengéjű késsel lemetéltem a gerincről a húst, és félretettem. A gerincből, úszókból, fejből egy mini adag, sajnos eléggé közepes halászlét főztem, leszűrtem (nem passzíroztam!) és be a  mélyhűtőbe. Ezután a paduc szép, fehér, otrombán szálkás, sovány (ez is sportos állat, gyors folyású vizekben lakik) keszeghúsát majd' a túloldali bőrig kb. hárommilliméterenként beirdaltam, feldaraboltam és kirántottam. Egy ételesdobozba rétegeztem hagymával, fokhagymával, majd ráöntöttem a levet, amit fél liter vízből, meg másfél deci ecetből, illetve két evőkanál cukorból, meg némi sóból állítottam elő (plusz egész bors, egynehány). Én nem nagyon vagyok oda az ecetért (apám a hívógépeinek a vegyszeres tartályait pucolta azzal, máig hányingerem van, ha rágondolok, alighanem neki is), a citromért annál inkább, úgyhogy azzal is meglocsoltam bőven. Érik péntek óta, már megkóstoltam, jópár hétig bírja állítólag. A kóstolás tanulsága: legközelebb rántsa a hátam, a panír semmit nem tesz hozzá az élményhez, paprikás lisztbe mártani, vagy abba se, és kisütni. Aztán hadd savanyodjon. Ja, egyébként valóban ehető, sőt, jó.

Birsalmasajt

A birsről már volt itt szó, kiváló gyümölcs ő, mint tegnap kiderült, Zizi is szereti. Mint minden mást. Ugyanitt elrágott tápkábelű Behringer FCA202-es FireWire-ös analóg-digitál konverter eladó.

A birsalmasajtot a fent említett piacon nagyjából aranyáron mérik, ami végülis nem csoda, hiszen van vele valamelyes macera, meg az alapanyag sem olcsó. Szerintem lopott birsből a legjobb. Pszt!

Egy barátom az unokatestvéremhez hasonlóan szintén kivándorolt az agglomerációba, és egy cseh gyártmányú fagázosító csodával csinálja odahaza a melegvizet. Ezért aztán a hétvégén fát hasogattunk nála, ill. én megdézsmáltam a telkét évente egyszer látogató szomszéd birsalmafáját, amire egyébként (ilyen embert, komolyan!) rá volt rohadva pár ládával ebből a csodás jószágból. Maradt rajta-alatta uszkve három kiló, azt nem hagytam ott veszni.

A birsalmákat meghámozzuk, az ép gyümölcshúst (persze lehet, hogy a kedves olvasó nem félig rothadt és kukacos példányokból dolgozik) levagdossuk és felszeleteljük. Felöntjük annyi vízzel, hogy ellepje, és puhára főzzük, majd szét. Pürésítjük ahogy tudjuk, kinek mije van (a botmixert ajánlom, például), kilónként 70 deka cukrot adunk hozzá, és addig főzzük kesztyűben, amíg a fakanalat az alján végighúzva látjuk az edény alját (legalábbis ez egy módszer). A kesztyű azért kell, mert a massza védekezik: bugyborékol, robban, lő, mint akinek nem mindegy. Egy hétvégére elég volt a favágás után főzött lebbencshez pirított szalonna, amelyik a kézfejemre ugrott, mintha Harcosok klubját akarna játszani. Szóval kesztyű, na. A csempének meg törlőrongy. A kész pürét formákba (pl. őzgerinc, vagy akármi más) töltjük, pár hétig szárítjuk, közben vágyakozva szemezünk vele, majd - mihelyst az állaga ezt lehetővé teszi - a formákból kivesszük, szárítjuk még egy kicsit, aztán lefóliázzuk. A tavalyi adag utolsó darabkáit pár hete ettem meg. Az ideiben elég potens lehetett a pektin, mert két nappal az elkészülte után kipattintottam a tálkákból, és áll, mint.

Hát, ezek mennek. Majd gondolkozom, mit rakhatnék még el.