A fent nevezett úrról tudni érdemes: jelen blog ötletgazdája, szerzője és dizájnere, jelenleg fizetetlen szabadságon van blogolásilag, mert lemezt csinál kiváló zenekarával (www.chalga.hu); ezeken túl pedig eredetileg jól menő, később csúnya véget ért lovagrendet üzemeltetett a XIII. század végén, illetve a XIV. elején. Ő volt a Rend (a Templomosokról van szó) utolsó nagy-nagy mestere, akinek végül, 1314. március tizennyolcadikán egy nagy-nagy máglyát raktak Juifs szigetén a Szajnán, némi kedélyes - nyilván kölcsönös - átkozódás után alágyújtottak, aztán szevasz, történelem. A Mester állítólag a farakás tetejéről jövőbe látva átkozta meg V. Kelemen pápát IV. (Szép) Fülöp francia királlyal együtt, hogy ti. egy éven belül követni fogják. Követték, igaz, nem máglyán, csak a túlvilágon, de a sztori azért jó, bár kissé gyanús.

Apropó kell, mese nincs. Sajnos nincs március 18-a, úgyhogy azt kihúzhatjuk. Ellenben birsszezon, az van. A birs a barátunk, a szokásos sajtkészítés helyett ezúttal mást találtam ki a hasznosítására; ezer éve ki akartam már ezt próbálni, és most lőn.

A

birsalmás máglyarakás

az, amiről ma megemlékezünk. A birs nem alma, nem is körte, ránézésre inkább valami hibrid hormonzavaros ufó, de a saját tisztességes neve hétköznapi párbeszédekben gyakorlatilag alkalmazhatatlan, ezért is lett a vastaggal szedett szókapcsolat az elnevezés.

A máglyarakás jó dolog, ha szikkadt kalácsot akar az ember újrahasznosítani, vagy száraz kiflit, vagy hasonlót. Nálam ilyenek nem igazán termelődnek, bár amióta megcsináltam ezt a fogást, a hozzá vásárolt kalács maradéka már megszikkadt. De még egyszer azért csak nem csinálom már meg, ha nem baj.

A következők kellenek hozzá:

- 4-5 szem birs (mérettől függően)

- két csomag vaníliás cukor, lehetőleg Bourbon (sznoboknak, gazdagoknak, puristáknak igazi vanília kikapart bele)

- 5 tojás

- fél liter tej

- 5 deka szeletelt mandula

- 15 deka aszalt sárgabarack

- pár teáskanál narancslekvár

- egy citrom héja (narancs is jó, de keverni nem keverném a kettőt)

- 6 szelet kalács (nem, nem szikkadt, mert olyat úgysem tartasz otthon)

- 15 deka porcukor

- 5 deka vaj.

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjét berakjuk a hűtőbe, a többit felverjük a vaníliás cukrokkal, a porcukor felével, belereszeljük a citromhéjat, majd belekeverjük a tejet. Ebben megáztatjuk a kalácsszeleteket, egy mély tepsi vagy jénai vagy hasonló, sütőbe való edény aljában elrendezzük, ha marad ki a tejes-tojásos keverékből, azt is rátöltjük.

A birsalmákat meghámozzuk, max. félcentis szeletekre vágjuk. Ha almából csinálnám, nem kapna semmi előzetes hőkezelést az anyag, de a birs sajnos teljesen nyersen elég rémes bír lenni, úgyhogy a vajon a cukor maradékának kb. a felével megpároljuk-karamellizáljuk, amitől egyrészt puhul, másrészt kissé édeskésebb, karamellásabb lesz, mint eredetileg.

A legyömöszölt kalácsokat betesszük a sütőbe egy negyed órára, közepes lángra, majd elrendezzük rajtuk a fenti módon kezelt birsszeleteket. Az aszalt barackot apróra vágjuk,  a birsre szórjuk, úgyanígy teszünk a mandula felével, illetve rákanalazunk egy kis lekvárt. Némi méz is mehetne rá, de nem volt otthon, behazudni meg nem akarom. Visszatesszük a sütőbe, hadd érjenek össze mindannyian. Időközben a tojások fehérjét kemény habbá verjük, kézzel, legalábbis én kézzel csinálom, mert sportos fiatalember vagyok. Meg mert örököltem egy zseniális kézi habverőt a lakással. Meg mert nincs gépi. A habot félúton megcukrozzuk - nem túl, az nagyon borzasztó tud lenni - és úgy fejezzük be. Kivesszük a máglyánkat a sütőből, szépen eligazgatjuk a tetején a habot, megszórjuk a maradék mandulával, és visszarakjuk. Levesszük a bringáról az első lámpát és be-bekukucskálunk, hogy szép aranybarna-e már a hab. Direkt nem mondom meg, mennyi idő ez. Ráadásul nem is tudom, de ez a várakozás úgyis a legviccesebb része az egésznek.

Ha kész van, hagyjuk kicsit hűlni, langyosan tálaljuk. A fenti cukormennyiség nincs kőbe vésve, kóstolgatással korrigálható. Nagyon jó anyag.

Szegény de Molay tehát füstbe ment (de azért majdcsak ír valamit, ha visszajött a lemezcsinálásból), mi meg megint bűnöztünk egy jót, illetve adtunk a szezonális konyhának. Szép napot mindenkinek.

Nem vagyok odáig az űrhajózós scifiért. Szabolcs barátom azt mondja, hogy ezek a ugyan a jövőben játszódnak, de mégis a jelenről szólnak, ennek igazat is adok, de azért Vonneguton túlra igyekszem ritkán merészkedni. Volt azonban egy sorozat, amit szinte teljesen végignéztem, szezonokon át, ez a Babylon 5 nevű, a múlt század utolsó évtizedének a terméke, a nyiladozó CGI egyik első fecskéje, aranyosan ügyefogyott űrbéli kompótergrafikákkal, szépen megtervezett hajókkal, olykor mosolyognivalóan teátrális színészettel. A sztori ellenben példásan összetett és felépített, politikával, intrikával, jópár rendesebben kidolgozott karakterrel, szóval fájdalmasnak azért nem mondható néhány epizód végignézése.

Egyik kedvencem a komikus szerepkörű (vö. en.wikipedia.org/wiki/Comic_relief), és annál is komikusabb arcberendezésű, mégis vídiakeménységű rajzfilmrajongó (és bizonyára emiatt mikiegérfrizurával bíró) Michael Garibaldi biztonsági főnök, amolyan fapados Bruce Willis, még - általában absztinens - alkoholbeteg is, tehát jó figura, na. Az egyik epizódban, amikor is a legénység kilencvenes évekbeli normák szerint kötelező egy főnyi afroamerikai tagja (az ún. dísznéger), a címadó űrállomás orvosa a törzskart diétára fogja, nos ebben az epizódban Garibaldi az apja emlékére nekiáll főzni.

Mint már említettem a lakásavatós posztban, örököltem a kecóval egy 20 éves kora ellenére bontatlan NDK fondue-készletet (időközben találtam egy ún. "kőgrill"-t is, a tárolóban, azzal még nem tudom, mi lesz), vettem hozzá egy takonyszerű, zöld, "égőpaszta" nevű, borzasztó zselét, tehát menetkész. Miért ne próbálnánk ki Garibaldi receptjével.

A fenti úriember piemonti származású lehet, mivel a fonduekészlet első, teljes sikernek nem mondható bevetésén készült étel, kedvence, a

bagna cauda

onnan való. Olívaolajos, vajas, fokhagymás, szardellás meleg szósz mártogatáshoz, röviden.

Az arányokra vigyázni kell. Az enyémben kicsit több volt az olaj, mint elég, szardellát viszont még bírt volna. Úgy készül, hogy egy kis fazékban - akár a fondue-készlet edényében - nekiállunk meglegíteni egy-másfél deci extra szűz olívaolajat, hozzáadunk öt gerezd apróra (nagyon apróra) vágott fokhagymát, meg 10-15 szardellafilét. Én konkrétan egy egész kis üvegnyit beletettem, de még így is keveselltem a végén. Lassan melegítjük, míg egy elég kevéssé bizalomgerjesztő, homogén szószt kapunk (ne pírítsuk-égessük meg a fokhagymadarabokat), só-bors, majd 5 deka vajat is beleolvasztunk, és felrakjuk a zöld zselé lángjára az edényt, és abból mártogatunk. Eredetileg személyre szóló kis cserépedényekből fogyasztják a vendégek.

A bagna cauda szülőföldjén jellemzően nyers zöldségeket mártogatnak bele, én a bérlemény 500 méteres körzetében található boltok kínálata alapján kockára vágott kígyóuborkát és paradicsomot, vajon párolt krumplit, répát és karfiolt, meg a már emlegetett házbéli pékség kiflijét sorakoztattam fel mellé. Aztán a végefelé elborult az agyam, és kecskekomolyából, meg camembert-ből (így kell írni?) vágott darabok is megmártóztak a szószban. Nem túl diétás koszt, a Babylon 5 orvosa szerint már attól merevednek az ember érfalai, hogy egy szobában van vele. A zöldségkockákon kevés marad meg a szószból, a kifli jobban bevált. Legközelebb nyers, páncéljából kifordított garnélát biztosan fogok betárazni hozzá, és nagyobbra vesszük a lángot. Abból az izéből kellene még szerezni, amit Jabba falatozik a Jediben.

Lyon, Lyon, Lyon. Minek kellene erről eszembe jutnia? Jó konyha, takácsok, géprombolás, null-négy a Puskásban.

Az apropó persze szomorú, a Debrecent csúnyán lerendezte a jórészt a volt francia gyarmatokról importált gárda. Más kérdés, hogy az alant látható recepthez ennek nincs köze. Igazából halat akartam venni a Csarnokban, amikor a meccs napján hazafelé tartva beugrottam oda. A halak eléggé kiábrándítóan festettek, pedig talán pont kedden hoznak frisset a standokhoz. Ezért aztán vettem egy szép darab borjúmájat, olcsóér, hó vége van. Hagymám volt otthon. Valamikor régen mintha édesanyám csinált volna valami ilyesmit, gondoltam kipróbálom.

A lyoni máj gyakorlatilag hagymás rostélyos májból. Olyan egy centi vastag szép szeleteket hasítunk belőle (előtte szokták pár órát - esetleg fokhagymás - tejben úsztatni, akik nagyon ráérnek), jól megborsozzuk, lisztbe forgatjuk, lerázzuk, és egy pár deka vajon hirtelen megsütjük (max. egy-két perc oldalanként - ne szárítsuk ki, de a felszíne jól piruljon meg, attól lesz íze). A tányéron sózzuk, a tetejére lisztbe forgatott, majd bő olajban megsütött hagymát halmozunk, köretnek adhatunk hozzá például tepsis burgonyát. Ezzúttal citrom nélkül.

Nem akartam erről posztot írni, mert ahhoz túl snassznak tűnt, ezért nem is fényképeztem, de amikor nagy hirtelen elfogyasztottam, elég komoly élmény ért, tehát gondoltam leírom fénykép nélkül. Egy villámposztot megér. Rendeset úgysem tudnék írni, mert Lyonról semmi nem jut eszembe a hülye takácsokon kívül, azok meg a gimis történelemkönyvben is csak apróbetűt kaptak. Sütöttek volna inkább májat, adta protokomcsi banda.

Próbáljátok ki.

Két dolog előtt kell tisztelegnem eme poszt megírásánál, az egyik Sz. barátom válasza a menzán arra a kérdésre, hogy önnek mit adhatok: töltött gombafejek rántvát. A másik egy révkomáromi vendéglő éltapja, rajta a goNba és vegyeskÜret szavakkal, egy lapon.

Életem első tizenhat évében Erdélyben éltem. A nyolcvanas években a nyomor fokozódott, az emberek megpróbáltak túlélni. Apám a gombászást találta ki kiegészítő táplálékforrásnak, amiben csak részben volt igaza, hiszen a gomba nem bővelkedik tápanyagban, viszont egy csomagtartónyi őzláb, vagy egy nagy zacskó lila pereszke után én erre nem gondoltam. Volt olyan, hogy őzlábbal megrakodva apám megállt Bándon, ahol két-három házat is végigjárt, hogy tudjon venni két tojást, a rántott őzláb elkészítéséhez - ennyire nem voltak alap-élelmiszerek. Az eredmény a menzákon íztelen csiperkéből elkészített rántott gomba távoli rokona, csak ez a friss borjúhúsból készült bécsire emlékeztet, nem a radírgumira.

Az nagy őzlábgomba júniusban elkezd feltünedezni, de igazán sok augusztus végétől van, csapadékfüggően. Szeptemberben, esők után egy-két nappal a ritkás akácos-tölgyes erdőkben van igazán sok, néhol kaszálni is lehet. Fontos, hogy ritkás legyen az aljnövényzet, sőt, a tisztásokat is nagyon kedveli.

Leszedni csak a 10-15 centinél nagyobb, egyenes kalapúakat szokták, az ennél kisebbet csak akkor, ha nem nyílt ki (gömb, vagy félgömb alakú), mert akkor téveszteni lehet a vörhenyes őzlábbal - ez gyenge idegmérget tartalmaz. A nagy őzláb szára (amit nem kell leszedni) pikkelyes, a pirulóé (ami szintén ehető) nem. Érdemes csak a nagy őzlábat szedni, az esetleges tévedések elkerülése végett. Ha kiszáradt, öreg, akkor ne szedjük le (ekkor a teteje papírszerű tapintású), és ha kukacos (tele van tűhegynyi lyukakkal a húsa vagy a lemezei) akkor sem. Általában egy helyen sok van, ebből ha egyik kukacos, akkor a többi is az (és fordítva).

Szedjünk többet, otthon majd kiszelektáljuk a csúnyákat és a kukacosokat. Max tenyérnyi darabokra vágjuk, a fiatalokat pedig kettőbe.

Fontos, hogy panírozáskor használjunk zsemlemorzsát (liszt-sózott, borsozott felvert tojás-prézli-forró olajba be). Lehet elitkedni friss kenyérből reszelt, vajon barnított zsemlemorzsával, de az nem elég rusztik.

Tálalni lehet őszi salátával (paprika, hagyma, friss sózatlan juhsajt, paradicsom, zsülienre vágott, ecetben pácolt répa, oregánó, kapor, olívaolaj). Fontos szerintem a tartár, bár Erdélyben nem divat, én mégis szeretem:

Az igazi tartár (nem a menzás)

2-3 ek friss, zsíros tejföl
3-4 ek majonéz
frissen darált bors
1-2 gerezd fokhagyma, apróra vágva, vagy reszelve
1-2 újhagyma zöldje apróra szeletelve vagy kevés snidling
1-2 csepp citromlé
2-3 csepp vúszter
1 ek hideg víz

Ezeket szépen összekeverjük, hidegben fél órát pihentetjük, hogy kicsit összeérjenek az ízek.

Dízájnváltunk, és ettől egy kicsit összekuszálódik az oldal itt-ott. Bocs, hamarosan megfésüljük.