Most volt húsvét, illetve most, mikor ezt írom, még bőven van, viszont ahogy magamat ismerem, mire ez a poszt élesül, már bőven egy másik ünnepkör mélyén leszünk. Vagy majd kiderül (kiderült, még hétfő van).

Ezúttal újfent a görögöket fogjuk emlegetni, hol az euróval vannak szarban, hol az erdők égnek le náluk csontig, legalább ennyi jusson nekik.

A görögöknél a húsvét (pászkha - Πάσχα) fontosabb ünnep a karácsonynál; fogalmazzunk úgy, hogy náluk a húsvét olyan, mint nálunk a karácsony. Felhajtás, családi stressz, közösségi élmény, éneklés, evés-ivás, dülöngélés, gyertyák, ilyenek.

A görögök alapjáraton sokkalta egészségesebb ételekkel élnek nálunk; sok hal a tengerből, töménytelen mennyiségű olívaolaj (ezzel úgy vannak, mint mi a vízilabdával az Olimpián: a második legtöbb aranyat szerző ország is jól el van maradva; a görögök huszonöt liter körül fogyasztanak, sorban következő spanyolok kicsivel több, mint feleennyit), rengeteg zöldség, citromhegyek, és a közhiedelemmel ellentétben nem olyan borzasztóan sok hús.

De ha hús, akkor nem viccelnek.

Kínaiból műanyag dobozban kaját bevinni a melóba nem egy elit dolog, még ha pálcikával próbálja is súlyosbítani az ember. Közismert, hogy a Távol-Keleten a mindenféle pálcikaforgató népségek olykor igencsak visszaélnek a legális ízfokozókkal; ha nem is merőkanállal szórják a kristályos nátrium-glutamátot a kutyapörköltbe, de a szójaszósz, halszószok sportszerűtlen alkalmazásával gyakran tesznek szert versenyelőnyre. Főleg ha a piac ázott lángosaival, savanyú gulyásaival, meg a török étkezde magyarosnak mondott menüjével kell összefeszülniök a piacért (a másik, közgázmetaforásért, gyk).

Nemrég költözésnél néhány edényem odaveszett. Volt egy riolittufává égetett ikeás wokom, bevonatos, lapos aljú, tehát az autentikustól, ami vagy bevonat nélküli acél, vagy öntöttvas monstrum, formájára nézve pedig gömbfelületből vágott darab, szóval attól ez az enyém elég messzi esett. Azért szerettem, de veszni hagytam, azóta is a régi albérlet új albérlői kerülgetik, hacsak ki nem dobták azóta. Szóval ez odavan, sok egyéb máshoz hasonlóan, mindenesetre igény támadt egy wokra, úgyhogy levadásztam egyet, az öntöttvasra nem éreztem magam késznek (a villamoson cipeljen egy olyat, akinek hat anyja van), így egy acél darabra esett a választás.

A sima acélwokot be kell avatni, ami egy rémisztő procedúra, nem fehér embernek való (háháháh, értitek, nem fehér embernek, háháhá). Első körben le kell sikálni, illetve legalábbis megkísérelni lesikálni a gyárban rákent ásványolajszármazékot, ami a szigorúan nem rozsdamentes edényt védi a rozsdától. Miután belenyugodtunk, hogy ez nem sikerült, némi étolajjal megkenve el kell kezdeni a wokot szétégetni. Nem vicc, bő félórányi rémes füstöltetés, olajégetés, néhányszor olajcsere, míg az wok egész felülete feketére nem perzselődik. Szeles nyári napokra való tevékenység, tehát jól választottam meg február közepét.

Mindenesetre wokban sütkérezni nagyon jópofa és szórakoztató dolog. Kicsi hús, vagy garnéla, egy csomó zöldség éppencsakhogy átforrósítva, kalap, kabát. Ha dőzs van, esetleg valami szószra fordíthatunk némi időt, ezen érthetünk pl. keményítővel sűrített szójaszószos vizet is. A szójaszósz ugyanis sportszerűtlen állat, lásd fent.

Vegyünk példának okáért pár darab nyers garnélát, nagyobbacskát, marha drága, de tényleg elég kevés kell egy jó kétszemélyes ebéd előételéhez. Megpucoljuk a rákocskákat, a páncélokat félrerakjuk, kivágjuk a bélcsatornát. A páncélokat a füstölősre hevített, olajozott wokban megpirtyantjuk, hozzácsapunk hagymát, fokhagymát, halszószt, gyömbért, szeletelt répát, rázogatjuk egy darabig, piruljon, majd felöntjük vízzel, és főzzük fél óráig, majd leszűrjük. Voila alaplé.

Időközben főztünk tésztát, kínait. Affélét, mint amilyet a büfékben is árulnak. Nagyon kevés idő kell neki, vigyázat, ne főzzük szét. Ezután fogjuk a falatnyira vagdosott mindenféle zöldneműt, répát, káposztát, fél délutánon át ki-kicserélt vízben áztatott (enélkül ammóniaszagú szörnyűség) bambuszrügyet, beáztatott fafülgombát, zöldhagymát, fokhagymát, aprított gyömbért, és nagyjából tetszőleges arányban elkezdjük - újfent füstölésig hevített olajon - sütni a wokban, pálcikával vagy vas merőkanállal kapargatva az óhatatlanul odakapó részeket, ilyeténképpen próbálva a sokat emlegetett autenticitást legalábbis parodizálni.

Látványos. Csajozós. Csak jusson eszembe legközelebb.

Só, bors, hal és/vagy szójaszósz, majd a végén egy nagyon rövidke időre a rákfarkak, és kész. Ezúttal nem játszottam egzotikus fűszerekkel, (ütfűszer, csillagánizs,  szecsuáni bors? fej vagy gyomor?) előbb ki kellene ahhoz képeznem magamat ezügyben. Egy kis pohár hideg vízben feloldunk egy teáskanál keménytőt, elkeverjük az alaplével, a rákok után kisvártatva hozzálöttyintjük, megvárjuk, amíg átlátszó lesz és besűrűsödik. Ekkor van kész. Kikotorjuk egy tálra, a wokban pedig gyorsan megpirítjuk a tésztát, hagymával, fokhagymával, szójaszósszal, elég olajjal ahhoz, hogy ne ragadjon le, és tálalunk.

Gőzölgés (igen, ez az egy asztalterítőm van)

Nagyjából ugyanezt csinálhatjuk mindenféle hússal is, pl. pár milliméter vastagra vágott hátszíncsíkokkal, csak a sorrend más kissé. Először is a húst valósággal égetjük a füstölgő olajon amíg színt kap, majd kihalásszuk, félrerakjuk, jöhet a zöldség, a húst meg utóbb visszapakoljuk, szósz, ha arra vágyunk, és kész.

Szóval jó dolog a wok, na. A pálcika meg egészen szórakoztató jószág. Napközben dobolásra használom. Kollegina imádja.

Egyszemélyes háztartást üzemeltetni szarabb, mint gondolná az ember. Nem tudom másra fogni, hogy elitta előlem a tejet, hogy otthagyja a mosatlant, ésatöbbi. Meg nem bírok elég keveset vásárolni semmiből. Ha véletlenül nem is akarok, akkor meg főleg mivanmár.

Öregszem, az utóbbi napokban nem kockáztatom az életemet az Alkotás úton, hanem inkább némi kerülővel a rémséges állapotú dunaparti bringaúton gurulok be a dolgozóba. Meg aztán haza is. Majdnem útbaesik a Nagycsarnok, gondoltam bemegyek, sztéket akarok.

A sztéknek valók nem tetszettek, még netes víruspropaganda kedvenc henteseinél - ott hátul, ja - sem. Viszont elhoztam magammal egy egész nyulat, két és fél kilós tömegben. Persze lehet, hogy macska volt, nemtom, vannak ilyen rémhírek, feje nem volt.

Egy egész nyúlhoz kevés vagyok, nem kérdés, úgyhogy háromfélét csináltam belőle, köztük egy tartósat. A két lapockát, ill. mellső lábakat, meg egy darab gerincet rögvest megsütöttem a sütőben (előbb serpenyőben körbepirítva), némi sört löttyintve alá, egy kis kakukkfűvel és borssal; a lapocka isteni szaftos lett, a gerinc szörnyen száraz, ahogy vártam, hát, evvan.

A maradékról lenyiszatoltam a húst, a gerincről, combokról, miegyéb, és félreraktam. A megmaradt, formátlan, csontos valamit bárddal (most kaptam!) tenyérnyi darabokra csaptam szét, és feltettem húslevesnek, főni.

A színhúsból nyúlpástétom lett. Vagy nyúlterrine, nem vagyok teljes mértékben tisztában a terminológiával. Lepréseltem sütés után, akkor paté. Vagyis pástétom? Vagy nemis? Mindegy.

A színhúsból (egy kiló lehetett) egypár szebb darabot megtartottam, a maradékot ledaráltam, buzgón szentségelve, mivel a nyúl igen inas állat, ez pedig erősen feladta a leckét a darálónak. Végül a bárddal vágtam nagyon apróra, inkább.
A darálthúshoz hozzákevertem egy gerezd apróra vágott fokhagymát, egy közepes fej apróra vágott hagymát, kakukkfüvet, borsot, sót, két tojást, 3-4 kis szelet, tejben szétnyomkodott rozskenyeret, öt deka vágott mandulát, 15-20 szem magozott aszaltszilvát (utólag hadd tegyem hozzá: ebből sokkal többet kellett volna,  ugyanis igen jó volt a késztermékben az édes szilvákba belefutni, de nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán beleillik - láttam egy receptet, ami áfonyát és pisztáciát emleget, ez adta az ötletet a mandulára és a szilvára), a nyuszi máját kockára vágva,  15 deka zsírszalonnát, mert a nyuszi sportos állat, és mit is még? Mást nem. Ja de, löttyintettem egy kis whiskyt belé, mert van otthon egy féldecis üveggel, és idegesít, hogy sosem fog elfogyni. Utálom.

Egy hosszúkás jénait - mivel nincs őzgerinc, vagy terrine, vagy akárnilyen formám, csak ez - baconcsíkokkal kibéleltem, a buliból eddig kimaradt színhúsdarabok felét rápakoltam, majd a massza felét is, újra hús, újra massza, a végén baconcsíkokkal befedtem. Két órát sült közepes lángon, vízfürdőben, az utolsó 20 percben kissé nagyobb lángon, és víz nélkül, hogy a bacon megpiruljon.

Az időközben megfőtt levesből kimentettem két decit, feloldottam benne két teáskanál zselatint, és körbeöntöttem vele a megsült pástétomot. Ezután egy darab bealufóliázott hullámpapír, meg egy vízzel feltöltött olívaolajos üveg segítségével lepréseltem és elmentem próbálni. Egész jók voltunk, unplugged koncertre gyúrunk.

Jópofán "mozaikos", ugye? A rózsaszín az máj, a fehér színhús, a csillogó sötét az aszaltszilva.

Na, már csak a csontos részekből főtt leves volt hátra. Akadt még azért hús a csontokon (kb. 15-20 deka), ezt lefoszttottam, apróra széttépkedtem, pár darab vele főtt répát szétnyomkodtam villával, adtam hozzá egy tojást, sót, borsot, tárkonyt, két kanál lisztet, és jól összekevertem.

A levest leszűrtem, félreraktam. Egy fél fej közepes hagymát apróra vágtam, olívaoljaon "megfuttattam" (ökörség ez a szó, nem?), egy marék karikára vágott répával, petrezselyemmel, egy gerezd aprított fokhagymával egyetemben, felöntöttem a levessel, tárkonyt neki jócskán, majd mikor a zöldségek majdnem puhák voltak, a főtthúsos masszából kb 4 centis átmérőjű gombócokat szaggattam a levesbe. Mikor ezek megfőttek (10 perc), másfél deci tejszínnel besűrítettem a levest, és kész (kétszemélyes adag, kábé, ennyi jutott). A tejszínre merni kell egy kis levest, összekeverni, majd úgy bele a levesbe, egy forralás, kész. A gombócok állaga nagyon kellemesen lágy lett.

Szóval sörös nyúllapocka, (nem eléggé) aszaltszilvás nyúlpástétom, tárkonyos nyúlgombócleves. Egyedül vagyok, ráadásul akármennyit eszem, nem hízok, nem is értem, na mindegy. Kedv, remények, padlizsánszínűek, jól elvagyok én a kedvenc halott, illetve élő rágcsálóimmal. Kiengedtem ma Zizit, hogy sétáljon egyet, hamarost egy száraz kiflivéggel került elő (egy olyan helyről, ahova nem eshetett be semmi, tehát valószínűleg ő maga vitte be hetekkel ezelőtt, hogy honnan szerezhette, lövésem sincs), ilyen a jó háziállat, gondoskodik a kosztról. Kár, hogy a gekkókat nem uszíthatom rá a legyekre.

Apám fényképész. A digitális technikára való átállás idején, miszerint pár éve, amikor is beszerezte a szakmája időszerű műveléséhez szükséges profi gépét - azóta abba belerakott uszkve 200.000 expozíciót, noha a váznak hivatalosan kb. feleannyit illenék bírnia - szóval akkoriban, ismerkedve a dologgal (jegyezzük meg, ha már itt tartunk: 12 megapixel az egyszerűen nagyon sok; jóval több, mint amire halandónak valaha szüksége lehet, 12 megapixel az majdnem olyan, mint az oroszok, akik tudvalevőleg annyian vannak, mint), mennyiség és minőség terén is tobzódott, egy este sokszázszor nyomta le a gombot, élvezte, hogy nem kell bele film, a képeket nézve pedig elégedetten állapította meg, hogy ez igazibb, mint az igazi.

Addig meg voltam győződve arról, hogy az életünk high def, meg háromdé, pedig lófarát, Pepin bácsival szólva.

Én akkoriban jöttem haza Görögországból (igen, megint erről van szó, mély nyomot bír hagyni az az ember ízlelő[találó!]bimbóiban), és a tapasztalatok odahaza egymás után öltöttek anyagi formát - egy rémisztően rossz citromos bárány (erről lesz majd poszt, azóta csináltam már jót is), kiváló szuvlakik (rablóhús), és minden gyorskaják legjobbika, a

σπανακόπιτα,

vagyis - nagyjából - spenótos rétes, vagy pite, de hülyeség lefordítani, szpanakopita és kész. Visszaeső és javíthatatlan húsevő családomat nem sikerült meggyőznöm, de apám csinált pár képet, és egyet ezek közül megtaláltam ma a munkahelyi gépemen.

Szebb, mint az igazi. Pedig csúnya azért az sem volt.

Magyarul most kabátot kerítek a gombhoz, posztot írok egy képhez. És még csak meg sem sütöm. Ide lőjetek!

A szpanakopita egyik jó tulajdonsága, hogy ezerféle variációban tud nagyon jó lenni. A variációk a következők mentén igazíthatók:

- durvítjuk-e valami sajttal (ilyenkor rögvest szpanakotiropitává változik);

- mennyire hőkezeljük a spenótot, mielőtt a tésztába kerül;

- milyen formában csomagoljuk, mondjuk darabonként, vagy egy tepsinyit egyben (ez eléggé autentik, ha kerek, tortaként szelve marha jól néz ki);

- vajat vagy olívaolajat bele? nem kérdés, hogy a helyes szó az és, és nem a vagy;

- milyen fűszert használunk (szerecsendió, kapor, oregánó?)... stb.

Ezek közül most azt írom le, ami a képhez illik. Sajtos verzió, háromszög alakra hajtogatott batyuk.

Kell hozzá:

egy csomag réteslap, de jobb egy csomag fillótészta, némileg vastagabb, jobban bírja a hajtogatást (irány a legközelebbi keleti csemegeüzlet, igen). Egy zacskó spentót, ahogy a piacon árulják, utóbb jól megmosva (egyébként nagyon jó mirelitből is, ha nincs más megoldás), 10 deka feta, vagy nagyjából akármilyen, nem mozzarella és nem parmezán jellegű sajt, vagy akár túró, orda, gomolya, ricotta,  továbbá két gerezd fokhagyma, egy nagy fej hagyma (vagy mennyiségben megfelelő zöldhagyma, azzal csak az igazán jó), a tésztát kenni vaj és olívaolaj, egy tojás, hogy fényes legyen, fűszer: kapor, szerecsendió. Ha nincs kapor, oregánó. Petrezselyemzöld sok. Só, bors.

A hagymát apróra vágva olívaolajon megfonnyasztjuk, a fokhagymát csakúgy, a spenótot rátesszük (esetleg leforrázhatjuk előtte, de ez nagyjából fölösleges, sőt, inkább káros), kissé összeforgatjuk, fűszerezzük, a végén felütjük, összekeverjük a választott tejtermékünkkel, ezzel kész a töltelék.

Fogjuk a tésztát, széthajtjuk. Jó eséllyel 12-13 centi széles csíkokra szakad magától, mert úgy volt összehajtogatva a zacskóban; ez nekünk jó. Egymásra teszünk 4-5 ilyet, olvasztott vaj és olívaolaj keverékével elválasztva őket. A magunk felé eső végén felhalmozunk némi sajtos spenótot, majd olyanformán hajtogatjuk, hogy a végeredmény egy egyenlő szárú derékszögű háromszögre hajazzon. Így minden élre több réteg tészta kerül, nem fog szétfolyni a cucc. Ez az emlegetett képen jól látszik. Megkenjük felvert tojással, aranybarnára, ropogósra sütjük, kész van semmi perc alatt.

Hát, ennyi az egész. A görögöknél minden második sarkon árulják, tocsog az olajban, és jó. Reméljük nem fog áldozatul esni a megszorításoknak. Vagy a tüntetéseknek.

Apám azóta is gátlástalanul tobzódik a mennyiségben csakúgy, mint a minőségben. Most például végzős közép- és általános iskolás lánykákról csinál tablóképeket, vesztére, amíg csak lát. Az életünk meg azóta sem jön jobb felbontásban.

Ja, és az a bizonyos kép, igen. Szép, mi? Szerintem eléggé az.

Az NDK csodák a XI. kerületben című sorozatunk második epizódjához érkeztünk, drága Feleim. Elő kellett keressem a bagna caudá készítéséhez használt fluoreszcens éghető taknyot, mennyei illatokkal árasztandó el a bérleményt.

Bevallom, afféle kegyeleti aggályaim vannak, egyrészt mert aki az eszközt vásárolta, már nincs közöttünk, másrészt mert az eszköz meglehetősen hasonlít egy síremlékre. Képzeljünk el egy 20x30-as csiszolt, fehéres színű márványtáblát. Szinte látom rajta az aranybetűket. Ehhez járul két spirituszégő, ezek alá egy rozsdamentes acél tálca, illetve egy állvány, amely a sírkövet tartja.

Voltak kétségeim arra nézvést, hogy egy ilyen készség egyáltalán alkalmas-e kellő mennyiségű hő átadására illetve megtartására, ezért olyan alapanyagot terveztem választani hozzá, amire ha erősebben, szigorúbban ránéz az ember, már elkészül. Nagy szívfájdalamaim egyike, hogy nem ehetek minden nap garnélát, először azzal akartam a sírkövet avatni, de nem kaptam jót, nyerset jártomban-keltemben, csarnokiránt menni aznap nem volt érkezésem, úgyhogy vettem fél kiló lazacot a Fény utcában.

Nagyon szép, nemes anyag, lehántottam a bőrét, és nagyobbacska falatokra vágtam. Három adagra osztottam, és háromféle pácot kapott egy, a Tabánban végrehajtott forraltboros nejlonszatyroncsúszkálás idejére, uszkve három órára. Az első pác szójaszószból és mézből állt (vagyis valami teriyaki-szerűség, műveletlenségem tiltja ennek a további kifejtését), a második kapros-borsos volt (a gravlax nevű, nyersen fogyasztott, ipari mennyiségű só által dehidratált, pácolt lazac szellemét - ha van neki - volt ez hivatott megidézni), a harmadik meg, hogy mára se maradjunk görögbuzulás nélkül, olívaolajat, citromlét, fokhagymát és oregánót tartalmazott. A citrom hatására a szép piros lazac a sütés előtt kissé kifakult, kvázi elkezdett főni a hűtőben.

A követ beteszi az ember a sütőbe, jól felforrósítja, majd felügyeskedi a tartókeretre valahogyan, és alágyújt a spirituszégőkkel. Kicsi meg kell kenni olajjal  - olíva - némi sót is kell rá szórni a használati utasítás szerint, dögöljek meg, ha tudom, miért.

És működik. Komolyan.

Szép női kéz. Csúnya férfipulóver. Jóképű skandináv halak.

 A lazacfalatok villámgyorsan elkészültek rajta, szépen sistergett az ebédlőasztal, a közreműködők olykor visítva röhögtek egymás és saját maguk ügyetlenségén (pálcikával igyekeztünk idomítani a dolgot). Párszor sikerült túlsütni a falatokat - a lazac ezt nem nagyon tolerálja - ami igencsak levesz a cucc élvezeti értékéből, dehát szakmányban bohóckodtunk, mentségünkre legyen mondva. Köretnek rizst, meg egy hirtelen összepakolt coleslaw salátát ettünk, ami kábé reszelt répa meg gyalult káposzta tejföl+majonéz keverékével felütve. Finom, de több szót nemigen érdemel, úgyis mindenki úgy csinálja az ilyesmit, ahogy éppen érzi (bors? fokhagyma? mustár? miegyéb?). A szójaszószos pácot találtuk a legjobbnak, a másik kettő forma-forma volt.

A sírkő tehát emberi fogyasztásra alkalmas étel előállítására megfelelőnek mutatkozott, igaz, nem túl egyenletesen melegít, ezt onnan tudom, hogy a két égő fölött keletkzett két nagy foltban kellett hosszan sikálnom a ráégett szójaszószos mézet a kőről némi áztatás után. Sebaj, két szték simán ráfér, max. véres marad.